The same thing is happening to me now what’s happening every year in the first two weeks of January when I keep writing the digits of the previous year on my checks. My brain needs time to get used to the new number. I have been talking, emailing about June 2020 like it was still March 2020. It is spooky how this strange “time out” has altered my perception.
I also cannot get away from writing (again) about the politics of COVID-19. I started thinking that the COVID-19 outbreak saved us from another global war of some sort. Now, industries and companies that need war-like events to maximize their profits can shift and invest in “weapons” fighting an invisible enemy. COVID-19 did not save us from unrest in the US, an anti-racist movement that is generating public support all around the world. Watching millions marching in the streets tells me, that people cannot be silenced, not even with the credible threat of a virus. When it is time to stand up, people will stand up.
It is fascinating to watch how people with different cultural backgrounds in different parts of the world react differently to the COVID-19 crisis. One thing is there everywhere though: some form of solidarity, and this fact gives me hope. Sir Winston Churchill is credited with first saying, “Never let a good crisis go to waste.” He of course said it in the mid-1940s as the world was approaching the end of World War II. Have no doubt, ineffective and unpopular leaders in politics and in arts are going to try to use this crisis as an opportunity to get away from their responsibilities, and to manipulate the effects of the events in their favor.
If you have ever had any doubts about the importance of arts in our lives, just look around online and see how arts can heal, comfort and bring people together in the time of need.
“If we want to avoid ecological disaster, world leaders and citizens must act now, write actress Juliette Binoche and astrophysicist Aurélien Barrau in a call to arms signed by more than 200 artists and scientists.
The Covid-19 pandemic is a tragedy. This crisis is, however, inviting us to examine what is essential. And what we see is simple : « adjustments » are not enough. The problem is systemic.
The ongoing ecological catastrophe is a meta-crisis : the massive extinction of life on Earth is no longer in doubt, and all indicators point to a direct existential threat. Unlike a pandemic, however severe, a global ecological collapse will have immeasurable consequences.
We therefore solemnly call upon leaders – and all of us as citizens – to leave behind the unsustainable logic that still prevails and to undertake a profound overhaul of our goals, values, and economies.
The pursuit of consumerism and an obsession with productivity have led us to deny the value of life itself : that of plants, that of animals, and that of a great number of human beings. Pollution, climate change, and the destruction of our remaining natural zones has brought the world to a breaking point.
For these reasons, along with the urgency of renewing with a politics of social equity, we believe it is unthinkable to « go back to normal ». The radical transformation we need – at all levels – demands boldness and courage. It will not take place without a massive and determined commitment. We must act now. It is as much a matter of survival as of dignity and coherence.”
[Le Monde, May 6, 2020]
Wonderful and moving thoughts, and of course they shamelessly play to our panicked state of mind amid the COVID-19 happenings. “Never let a good crisis go to waste.” I completely agree with the need to act on global warming, even if it is too late to turn things around, but I refuse to partake in the shaming of individuals (reducing the number of individuals taking a flight or two, or even 100 a year will not do anything good in fighting climate change, just read the numbers of industrial pollution vs. airplanes!) and of art-institutions (A Finnish orchestra has decided not to fly anymore or to fly in guest artist. What demagoguery! From Wikipedia about Finland: “In 2017, traditional fossil fuels (coal, peat and oil) provided most heat, with 39%; gas, 10%; wood and wood residues, 30%; bio and non-bio waste burning and other sources, 12%; energy recovery, 9%: in total, the emissions were 149 g CO2/kWh.” Or I guess, they turned off the heat, too, in the rehearsal hall?!). It is unthinkable NOT to go back to normal in arts, as far as I am concerned. The natural and productive exchange of ideas, performing arts included (!), worldwide is a POSITIVE FORCE and should not fall victim to 1 bit political messaging!
If you are reading this, here is some unsolicited advice from me: preserve what’s good and fight for it. Make arts part of “normal” again, keep working, keep creating, keep spending money on arts, fly to other countries as soon as you can to get to know people who are different from you, enjoy and appreciate cultures you have never heard of. Appreciate and support your fellow artists, and be a responsible leader if you are given a chance.
On this final note, let me give you some interesting music to listen to, here is the link of the Art of Virus project I have been mentioning in my previous post. Feel free to browse. You will find my short work under number 1.11
https://phonicchat.com/aov
A fenti linken érhetők el a Fekete Kovács Kornél által indított Art of Virus zenei online-akció eddig született művei. Az Art of Virus mint ötlet egyike (volt) a legátgondoltabb, leginspiráltabb online művészeti kezdeményezéseknek az elmúlt pár hónapban, és én úgy ítélem meg, olyan darabok is születtek, amelyek majd élő közönség előtt is megállják a helyüket. Azért is posztolom most a fenti linket, hogy mai írásomban is legyen valami, ami emlékeztet bennünket mindarra, ami a kreatív művészet, azon belül is a zenei előadó-művészet sajátja, és ami mindennapi életünkben semmilyen más módon nem pótolható.
Aki bírja az angol nyelvet és van hozzá türelme, javaslom, olvassa el bejegyzésem fenti részét is, mert úgy talán részleteiben is világosabb lesz az, amiről ma itt írni szeretnék.
A “régi normális” életmódunkat feje tetejére állító, a világ minden táját hasonló, bár azért részleteiben erősen különböző módon érintő COVID-19 intézkedések alapvetően, és érthető módon, a pandémiás helyzetre adott pánikválasz következményei.
“Bár a koronavírus-járványban a politikai beszédmód hajlamos általában hivatkozni a tudományra (hárítva is ezzel a felelősséget a szakértőkre), egységes tudományos nézet természetesen nem létezik, és a döntéseket végül nem a tudományos tanácsadóknak, hanem a döntéshozóknak kell vállalniuk. A járványügyi intézkedések elkerülhetetlenül szólnak az epidemiológiai modellek mellett közgazdasági kérdésekről, források elosztásáról és tehermegosztásokról. A lezárások például különösen súlyosan érintették azokat a rétegeket, akik nem tudták home office-ba vonulva otthonról folytatni a munkájukat. A terhek nagyobb részét azok viselik, azok közül vesztették el többen az állásukat, akik eleve rosszabb helyzetben voltak – minderről pedig jellemzően a szakértői-politikai-társadalmi elitbe tartozók döntöttek.
Lehet, hogy sok szempontból ennek nem volt alternatívája, vagy hogy ez volt a legkisebb rossz. A lényeg az, hogy ezek a dilemmák túlmutatnak a tudomány hagyományos illetékességi körén, sokkal inkább a politika szférájába tartoznak.”
[Kolozsi Ádám: És ha tévedtek a tudósok?, Index, 2020. június 15]
Aki fél a “második hullám”-tól, az gondoljon arra, hogy még az elsőről sem tudunk semmit, azt sem hogy mennyire csengett le, milyen lett volna ha nem így reagálunk, és, hogy közép távon mely számítások bizonyulnak majd a leginkább igaznak. Vigyázzunk egymásra, de ne pánikoljunk! Ne dobjuk ki a gyereket is a fürdővízzel együtt, és ne hagyjuk, hogy a COVID-19-félelem árnyékában jól hangzó (most mindegy, hogy a preferenciáink szerint pozitív vagy negatív), a végletekig leegyszerűsített szlogenek alapján rendeződjön újra az életünk. A “régi normális”-ban igenis sok pozitív és megőrzendő dolog van, sem a demokrácia, sem a kapitalizmus nem leváltandó valamivel, amiről azt sem tudjuk micsoda (vagy esetleg nagyon is tudjuk, de nem akarunk rá emlékezni). Az előadó-művészet nagy része nem való virtuális térbe. A zene, ahogy minden művészet a mindennapi élet pótolhatatlan része, és mint ilyen a (régi) NORMÁLIS élet alapvető összetevője. Aki mást mond, az már a COVID-19 előtt sem olvasott el egy könyvet sem, és sosem járt színházban vagy koncerten, és valószínűleg azzal sincs tisztában, hogy a rajta lévő alsóneműt sem lehet design nélkül megvarrni.
Március óta úgy érzem, hogy folyamatosan március van. Olyan ez, mint amikor újévkor az ember még hetekig az előző évet évet írja dátumnak. 2020 júniusa az idei 4. március, de úgy hiszem, legtöbbünk szerint itt az ideje ennek véget vetni. Remélem, hogy a döntéshozók fókuszcsoportos méréseiből is ez jön ki, és ha lassan és óvatosan is, de visszatérhetünk mindahhoz, amitől a “régi normális” “normális” volt.
